Prológus - 1. Fejezet

 

Prológus

 

„Nem léphetünk szövetségre a szomszédos fejedelmekkel, amíg meg nem ismerjük a terveiket.”

Sun Tzu, A háború művészete

 

 

Nizza, Franciaország... hat hónappal korábban

 

– Ez a terved, Mathilde? – Christian Duvall nem nézett az úrnőjére, amikor feltette a kérdést. Nem akarta, hogy a nő megértse, mennyire nyugtalanítja az, amit felfedett előtte.

– Igen – válaszolta a nő. Több mint egy csipetnyi büszkeség csillogott át a szokásos arroganciáján.

Christian felnézett, és pillantása találkozott a nő kristálykék szemével. Soha nem látott ilyen színű szemet sem azelőtt, sem azóta, hogy Mathilde-dal találkozott, és gyakran eltűnődött azon, hogy a nő vajon nem használ-e valamennyit a tekintélyes erejéből, hogy növelje az érintetlen szépségüket. Elég hiú volt ahhoz, hogy megtegye, de ez még egy olyan önző ember számára is energiapocsékolásnak tűnt, mint Mathilde.

– Úgy tűnik... szükségtelenül kockázatos – mondta végül. – Miért nem adsz egyszerűen engedélyt azoknak a gyermekeidnek, akik saját területért akarnak küzdeni Észak-Amerikában?

Mathilde tekintete összeszűkült. – Nem értük teszem ezt! Látni akarom annak az arrogáns fattyúnak a bukását! Látni akarom az arcát, amikor magamnak követelem a területét!

– Mármint Raphaelre gondolsz.

– Persze, hogy Raphaelre gondolok! Nem figyeltél arra, amit mondtam!?

Christian elmosolyodott, hogy mérsékelje a nő indulatát. Még mindig a kedvence volt, bár talán már nem sokáig. Biztosan nem lesz az, miután elmondta neki, mit gondol valójában erről a félresikerült tervéről.

– Minden egyes szót meghallgattam. – Christian keresztbe fonta a karját a mellkasán, és elgondolkodva nézte a nőt. – Úgy tűnik, eléggé magabiztos vagy, hogy sikerrel fogsz járni.

– Mert az vagyok! Még Raphael sem állhat ki ennyiünk ellen.

– Ha kudarcot vallasz, meg fog ölni.

– Akkor biztos, hogy nem fogok elbukni – mondta nevetve, miközben egyik kecses kezét a férfi alkarjára tette. – Hogyan is tehetnék mást, ha te mellettem vagy?

Christian a nőre bámult. – De én nem leszek az oldaladon, hölgyem – mondta gyengéden.

Mathilde szemei szinte szikráztak az erőtől, kék tűz villant bennük, majd olyan gyorsan el is tűnt, hogy a férfi majdnem lemaradt róla, mielőtt a nő tekintete bezárult, és elmosolyodott. – Hát persze, hogy ott leszel, Christianem. Nem hagynálak hátra egy ilyen nagy jelentőségű vállalkozásban.

A férfit nem lehetett becsapni. Túl régóta ismerte Mathilde-ot ahhoz, hogy ne vegye észre a számító kegyetlenséget a bájos mosoly mögött. Nagyon gondosan összeszedte az erejét, a pajzsai alá temetve tartotta, de egy pillanat alatt készenlétben állt. Nem akarta provokálni a nőt, de már régen túl erős lett ahhoz, hogy a nő parancsoljon neki.

– Nem érted – mondta türelmesen. – Nem vállalkozom veled erre az őrült küldetésre. Ez egy rossz terv, de még inkább ellenkezik mindazzal, amit vámpírnak lenni jelent. Mi harcolunk azért, amit akarunk. Nem használunk megbízhatatlan mágikus eszközöket, vagy egy sereget, hogy fogva tartsuk az ellenfelünket, miközben úgy teszünk, mintha kihívást intéznénk. Ez csel, nem pedig győzelem. És nem fog működni. Azt hiszed, Raphaelnek nincsenek szövetségesei? Nincsenek saját hűséges gyermekei, akik harcolhatnának ellened?

– És te bolondnak nézel engem, aki nem gondolt ilyen dolgokra? – csattant fel, majd megszelídítette a dühöt az arckifejezésén, mintha levetett volna egy maszkot. – Lehorgonyzod az erőkört, hogy fogva tartsd őt – parancsolta nyugodtan. – És amikor Észak-Amerika nyugati része az enyém lesz, megnevezheted a jutalmadat.

Christian megrázta a fejét. – Nem hallod, amit mondok, Mathilde. Nem fogok csatlakozni hozzád!

Mathilde a férfira bámult, finom arccsontja fölött megfeszült a bőr, miközben igyekezett visszafogni a dühöt, amit a bőre alatt érzett forrongani. De nem akart közvetlenül harcolni a férfival. Túl erős volt, és lehet, hogy veszítene. Ugyanez volt az oka annak is, hogy Raphaellel szemben is ilyen alattomos taktikához folyamodott.

– Én vagyok a teremtőd – morogta. – Az enyém vagy, a parancsomnak tartozol engedelmességgel!

– A teremtőm vagy – értett egyet Christian halkan. – De már nagyon hosszú ideje nem tartozom neked engedelmességgel.

A nő ereje tapogatózva végigsimított a férfi bőrén. Kellemetlen, tisztátalan érzés volt. De a szondázása egyértelműen ellene szólt minden olyan kísérletnek, hogy kikényszerítse a férfi engedelmességét, mert az arckifejezése ismét egy szempillantás alatt változott dühösből bájossá.

– Rendben van, helyette segíthetsz Észak-Amerika déli területének elfoglalásában. Vincent még mindig csak szilárdítja a hatalmát Mexikóban, és Raphael semlegesítésével Anthony súlyosan meggyengül. Hubert a déli területért kíván harcba szállni. Kezdetben segíteni fog nekem Raphael legyőzésében, mielőtt elindul Texasba, ahol megígértem neki a segítségemet az igényei lefektetésében. Te sokkal több erőt viszel az ügyébe, mint amennyit fel akartam ajánlani, de ez biztosítja majd az együttműködését Raphael legyőzésében, így talán ez lesz a legjobb.

Christian gondosan üres arckifejezéssel nézett Mathilde-ra. Nem vitatta a nő utasításait; nem szólt semmit. Minden szándéka az volt, hogy Texasba utazzon. Még az is szándékában állt, hogy kihívja Anthony hatalmát Dél felett. De nem a kibaszott Hubert nevében. Magának akarta követelni Délt, és meg fogja ölni Hubert-t vagy bárki mást, aki megpróbálná megállítani.

Ez volt a vámpír módszer.

 

 

 

Első fejezet

 

Malibu, Kalifornia... napjainkban

 

 

A nehéz acélkapu szinte hangtalanul gördült vissza a kerekeken, és Christian leeresztette a Lincoln hátsó ablakát, amit azért bérelt, hogy elhozza a repülőtérről. Fontolgatta, hogy autót bérel, és ő maga vezet. Talán valami sportosat, lehúzható tetővel és gyors motorral. Szerette a gyors autókat, és még sosem vezetett a kaliforniai tengerparton. Látványosnak kellett volna lennie. Bár éjszaka talán nem annyira.

Nem a táj hiánya volt azonban az, ami miatt meggondolta magát. Hanem a vágy, hogy lenyűgözze a nagyon erős és nagyon veszélyes vámpírlordot, akivel találkozni készült, hogy komolyan vegye őt. Kissé meglepte, hogy Raphael ilyen gyorsan beleegyezett a találkozóba, tekintve Mathilde alattomos támadását. A nő tervének az emberrablás része valóban sikerült neki, de szerencsétlenségére nem tudta megtartani a férfit. Raphael bosszúja pedig szörnyű volt, pont ahogyan Christian figyelmeztette is a nőt, hogy az lesz. Nemcsak Mathilde fizette meg a végső árat, hanem minden egyes mestervámpír, akiket az úgynevezett hatalmi körébe gyűjtött.

Malibu nedves óceáni levegője sodródott be a nyitott ablakon, friss, sós illatot árasztva, miközben Christian a hatalmas birtokot tanulmányozta. A Pacific Coast Highway-ről való leágazás egy fás ligeten keresztül vezette őket, mielőtt a főbejárathoz értek volna. Ahogy átgurultak a kapun, az út elkanyarodott, és néhány métert lefelé lejtett, felfedve a főépületet.

A nagy ház tiszta, modern vonalvezetésű volt, minden szinten erkéllyel. Az egyik oldalon egy nagy úszómedence ragyogott élénkkék színben, a biztonsági és kerti világítás kombinációja pedig megvilágította az épület külső részének minden egyes centiméterét. Az autó megállt egy széles lépcsősor mellett, amelynek tetején üveges ajtók sorakoztak.

Christian kiszállt a kocsiból, majd megvárta, amíg odaérkezik mellé egy vámpírpár, hogy elkísérje. Fekete, kommandósruhát viseltek, nagydarabok és szótlanok voltak, miközben két különböző érzékelőeszközzel pásztázták a személyét. Azonban nem motozták meg úgy, ahogyan egy emberrel tették volna. Egy olyan erős vámpírhoz, mint Christian, nem nyúltak az engedélye nélkül – amit nem szándékozott megadni két ismeretlen vámpírnak, akikben nem bízott.

A két őr befejezte az átvizsgálást, de nem léptek el azonnal. Egyikük egy vezeték nélküli kommunikációs eszközbe mormogott, nyilvánvalóan a felettesével egyeztetett. Egyértelmű volt, hogy Raphael komolyan veszi a biztonságát, és Christian nem kételkedett abban, hogy Raphael emberei hiperéberek voltak ezzel a látogatással kapcsolatban, tekintettel a saját, Mathilde-hoz fűződő kapcsolatára. Nem volt része a hawaii akciónak, de Mathilde gyermeke volt, és eredetileg Enrique meghívására érkezett erre a kontinensre, az azóta már halott mexikói lord, aki Mathilde-dal közösen összeesküvést szőtt a többi észak-amerikai lord ellen.

Christian nem adná fel harc nélkül, ha ez volt Raphael szándéka, de nem gondolta, hogy a nyugati lord csak azért egyezett bele ebbe a látogatásba, hogy megölhesse őt.

Christian még mindig nem ismerte a Hawaiin történt események pontos részleteit, bár vad pletykákat hallott arról, hogy Raphael párja milyen szerepet játszott a végső győzelmében. De függetlenül a részletektől, a végeredmény nem volt kérdéses. Mathilde halott volt, és bár a halála pillanatában egy pillanatra elfogta a veszteség érzése – ez a reakció keményen belé volt kódolva, mivel ő volt a teremtője –, az elsöprő reakciója a megkönnyebbülés volt. Akkor már Texasban volt, és a saját terveit szövögette. Christian erőteljes vámpír volt, és Anthony gyengeségéről árulkodott, hogy ő képes volt átkelni a déli területre anélkül, hogy bármi meglebbentette volna a vörös zászlót a vámpírlord radarján. Hónapok óta a területen tartózkodott, ingatlanokat vásárolt néhány mérföldre Anthony houstoni birtokától, és még a birtokot is meglátogatta inkognitóban egy nagyobb összejövetel alkalmával. A fejében ez azt jelentette, hogy a déli lord nem tudott a jelenlétéről, ami túl gyengévé tette őt ahhoz, hogy uralkodjon.

Azóta persze Anthony bejelentette, hogy lemond, ami megnyitotta a területet a hivatalos kihívás előtt. Christian még nem találkozott Anthonyval, de néhány társasági eseményen részt vett a birtokon. Minden, amit látott, arról árulkodott, hogy Anthony uralma a területen igencsak törékeny. Ha még nem mondott volna le, Christian nyíltan kihívta volna őt. De megtette, és Christian bölcs dolognak tartotta, tekintettel a Mathilde-hoz fűződő kapcsolatára, hogy felvegye a kapcsolatot Raphaellel, hogy megalapozza jó viszonyt a leendő szövetségeseivel.

Az őr befejezte a bejelentkezést a felettesénél, majd hátralépett, utat engedve Christian számára, hogy felmenjen a lépcsőn, bár a két őr követte.

– Megvárhat valahol a sofőröm? – kérdezte Christian.

Az őr azonnal jelzett egy újabb fekete ruhás vámpírnak, aki megkerülte az autót, váltott néhány szót a sofőrrel, aki simán elhajtott a főbejárattól, és leparkolt az udvar másik oldalán lévő többállásos garázs közelében.

– Erre – mondta az őr Christiannek, majd mindhárman – Christian és a két kísérője – határozott léptekkel felmentek a lépcsőn, és beléptek egy márványpadlós előcsarnokba. Közvetlenül előtte egy hatalmas kristálycsillár csillogott fényesen a nagy lépcső fölött. Kísérői nem álltak meg, hanem egyenesen a lépcső felé irányították, fel a második emeletre. Jobbra, majd balra fordultak, egy vastag szőnyeggel borított folyosón, több csukott ajtó mellett elhaladva.

De Christian még csak el sem fordította a tekintetét a céljukról. Pontosan tudta, hová mennek. Érezte, hogy Raphael óriási ereje úgy forrong előttük, mint egy hatalmas fenevad a rejtekhelyén. A saját erejét gondosan visszafogta, nem engedve, hogy akár egy szikra is átszivárogjon a pajzsain. Nem akarta a provokáció legkisebb jelét sem, amikor Raphael előtt állt.

Kísérői megálltak a hatalmas, kétszárnyú, fekete diófa ajtó előtt, akkorák, mint amekkorák otthon, Franciaországban, a legpompásabb katedrálisban is állhattak. A fa gyönyörűen faragott volt, elegáns bronzbetétekkel, amelyek egy árnyékos kertet ábrázoltak. Fantasztikus műalkotás volt, és Christian azon tűnődött, vajon Raphael egy ősi épületben találta-e az ajtókat, majd elhozatta Malibuba, vagy csak erre a célra készíttette őket. Vajon volt egy ilyen művész a vámpírgyermekei között? Az valóban kincs lenne.

Az ajtók halk suhogással nyíltak ki, amint megálltak. Az egyik kísérője biccentett az immár nyitott ajtóban álló hatalmas termetű vámpírnak, majd a két őr szó nélkül elindult visszafelé, amerről jöttek. Christian alig vette észre a távozásukat, figyelme teljes egészében a termetes japán vámpírra összpontosult, aki elzárta a bejáratot a szobába. A vámpír közel 210 centi tömény izom és fenyegető fellépés volt, és minden egyes porcikája azt üzente, hogy egyáltalán nem bízik Christianben.

Christian nem hibáztathatta, de nem is akart reszketni előtte.

– Azt hiszem, Lord Raphael vár engem – mondta nyugodtan, és a nagydarab vámpír hideg, fekete szemébe nézett.

Az ajtóőr egyetlen reakciója az volt, hogy tetőtől talpig végigsiklott a tekintete Christianen, mielőtt még egyszer barátságtalanul a szemébe nézett volna. Valaki, talán Raphael, ekkor telepatikus parancsot adhatott, mert a hatalmas vámpír halkan felmordult, majd néma invitálással félreállt, hogy Christian beléphessen.

Christian egy enyhe fejbiccentéssel nyugtázta, majd elsétált az ajtóőr mellett, és belépett a szobába, ahol Raphael várta.

Ez egyfajta iroda volt, bár nem sokan engedhették meg maguknak azt a kilátást, amely az íróasztalt keretbe foglaló ablakfalon túl nyílt. A hold alacsonyan lebegett az égen, ezüstös fénybe borítva a fekete óceánt, és tökéletes égi hátteret teremtve Raphael számára. Christian első gondolata az volt, hogy a nyugati vámpírlordnak milyen gazdagnak kellett lennie ahhoz, hogy megengedhessen magának egy ilyen birtokot, de aztán eszébe jutott, hogy Raphael már évszázadokkal azelőtt igényt tartott erre a birtokra, hogy az a gazdagok és híresek kedvenc játszóterévé vált volna. És a gondolat, hogy Raphael túlélte azokat az évszázadokat, még a vagyonának bármilyen megfontolásánál is ijesztőbb volt.

Miközben Christian az íróasztalhoz közeledett, egy polcokkal teljesen beborított fal mellett haladt el, amelyek a padlótól a plafonig tele voltak könyvekkel. Legszívesebben közelebb ment volna, hogy megnézze az ott egymásra halmozott köteteket. Némelyik újabb címnek tűnt, de sok közülük ősi kötetnek látszott, a legfelső polcokon pedig valódi tekercseknek kinéző könyvek sorakoztak.

Magában felsóhajtott, és figyelmeztette magát, hogy inkább az íróasztala mögött ülő súlyos gorillára koncentráljon, mintsem a könyvei után sóvárogjon.

Ezzel nem azt akarta sugallni, hogy Raphael egy gorillára hasonlítana. A legtöbb idősebb vámpír jóképű volt. Úgy tűnt, ez kéz a kézben jár a vámpírszimbiótával, a természetes túlélési stratégiájának részeként. Valami olyasmi, ami a vámpírokat vonzóbbá teszi a zsákmányuk számára, és így jobb ragadozókká, ami aztán meghosszabbítja a szimbióta életét. De Christian az évek során elég vámpírral találkozott ahhoz, hogy felismerje, ha a szimbiótának már a kezdetektől fogva több tere volt a dologhoz. Raphael volt az egyik ilyen. Valószínűleg emberként is gyönyörű volt, jóval azelőtt, hogy vámpírrá vált volna. Ha hozzávesszük a belőle meglehetősen sugárzó erőt és karizmát, valószínűleg nem volt olyan élő ember, aki ellen akart volna állni a csábításának.

Másrészt, tekintve a Raphael mellett álló lenyűgöző nőt, akinek zöld szemei gyűlölettel meredtek Christianre, kételte, hogy a vámpírlord egyáltalán még vadászik véres prédára.

A nőnek Raphael párjának, Cynthia Leightonnak kellett lennie. Az a pletyka járta egész Délen, hogy ő volt az, aki nem is olyan régen elintézte Lord Jabrilt. Minden beszámoló szerint Jabril egy szociopata volt, aki kedvére gyilkolt és erőszakolt, és úgy tűnt, az életben maradottak közül senki sem gyászolta a halálát. De ez csak még inkább lenyűgözővé tette a tényt, hogy Leighton legyőzte őt. Ez megmagyarázta Raphael szokatlan szerepét is a déli trón mögött álló hatalomként.

Általában, ha meggyilkoltak egy vámpírlordot, az őt megölő vámpír lett a következő lord. De emberként Leighton nem uralkodhatott volna, még ha akart volna sem. Így amikor megölte Jabrilt, a területen tágra nyílt a lehetőség a kihívások vérfürdőjére, mivel a vámpírok versengtek volna a következő lord címéért. Ez egyben célponttá tette őt azok számára, akik teljesen biztosra akartak menni, hogy a trónra vezető útjuk egyértelmű. Ezért döntött úgy Raphael, hogy közbelép, és Anthonyt teszi a Dél urává, hatalmának teljes súlyával a háta mögött.

Mivel Raphael mindent megtett egy stabil észak-amerikai szövetség létrehozásáért, nem akart volna egy instabil Délt a határán. De ami még ennél is fontosabb, azzal, hogy csendben és határozottan elrendezte az utódlás kérdését, megvédte Leightont bárkitől, aki merénylet útján akarta volna elfoglalni Délt.

Együtt látva most Raphaelt és Leightont, figyelve a köztük lévő testbeszédet, Christian úgy érezte, hogy Raphaelnek az a vágya diktálta a tetteit, hogy megvédje a párját.

De amit Christian igazán szeretett volna megtudni, az az volt, hogy Anthony miért távozott. Miért pont most? És mennyi köze volt ehhez Raphaelnek? Kételte azonban, hogy ma este választ kapna ezekre a kérdésekre. Nagyon valószínűtlen volt, hogy a nyugati lord kiadná önként az információt, az emberei pedig köztudottan szűkszavúan hallgattak az uruk ügyeiről.

Megállt a széles íróasztal előtt.

– Lord Raphael – mondta, és csak enyhén hajolt meg derékból, elismerésképpen, hogy Raphael a Nyugat ura... és egy kibaszottul ijesztő vámpírlord.

– Christian Duvall – nyugtázta Raphael, a szeme ezüstös csillogása a hatalmára utalt. – A párom, Cynthia Leighton – mondta, és röviden megérintette a nő lábát.

– Hölgyem – mondta Christian udvariasan, annak ellenére, hogy a nő minden pórusából ellenségesség sugárzott.

Senki sem mutatta be a másik két vámpírt, akik Raphaeltől jobbra álltak, de Christian utánajárt a dolgoknak, mielőtt idejött, és nem volt szüksége bemutatkozásra. A fekete vámpír Jared Lincoln volt, Raphael hadnagya. Mellette pedig Juro állt, aki már régóta Raphael biztonsági főnöke volt. Ugyanakkor kópiája volt annak a nagydarab vámpírnak is, aki beengedte Christiant a szobába, és aki most az ajtót őrizte – vagy elzárta, attól függően, ki milyen nézőpontból nézte.

– Uraim – mondta Christian, figyelmen kívül hagyva, hogy mindketten csak valamivel kevésbé ellenségesen meredtek rá, mint Leighton.

– Mathilde miatt jöttél, Christian? – kérdezte Raphael, rögtön a lényegre térve. – Ő volt a teremtőd, ha jól tudom.

– Az volt, uram. De mint tudja, nem volt mindenki által kedvelt a népe körében.

– Honnan tudnám én ezt?

Christian egy pillanatig csak nézett rá. – Sok időt töltött az udvarában. Ez jóval azelőtt volt, hogy én átváltoztam volna, de Mathilde gyakran beszélt Önről.

– Biztos vagyok benne, hogy csak a legszebb szavakkal – mondta Raphael szárazon.

Christian megengedett magának egy apró mosolyt.

– Nem egészen, uram! Részben a közeledésének elutasítása volt az, ami arra késztette, hogy ilyen vakmerő invázióra vállalkozzon.

– Te be voltál avatva a terveibe?

A férfi bólintott. – Azt akarta, hogy lehorgonyozzam a hatalmi kört, amelynek célja az volt, hogy bebörtönözzön téged. Visszautasítottam.

– Miért? – követelte Cynthia Leighton. – Féltél, hogy veszíteni fog?

Christian átirányította a figyelmét a nőre. – Mathilde győzelmének valószínűsége, vagy annak hiánya nem befolyásolta a döntésemet. Bár figyelmeztettem őt, hogy a terve valószínűleg kudarcot fog vallani.

– De nem vetted a fáradságot, hogy mást is figyelmeztess! – mondta keserűen.

A férfi kérdőn nézett rá. – Ez nem a vámpírok szokása, hölgyem. Mi egyetlen szabály szerint élünk... megtartod, amit megnyertél. A győzelem pedig azt jelenti, hogy kihívod az ellenfeled, és legyőzöd. Nem támogattam Mathilde döntését, hogy cselhez folyamodott Lord Raphael ellen, de ő a teremtőm volt. Kötelességem volt fenntartani a bizalmát, akár helyeslem a terveit, akár nem. Másrészt nem tartoztam hűséggel Lord Raphaelnek. Az ő terhe volt, hogy túlélje Mathilde cselszövését, bármilyen alattomos vagy rosszul kigondolt volt is az.

Raphael irányába biccentett. – A párja megérti, hölgyem, még ha Ön nem is.

A szavai nem a remélt hatást váltották ki a nőből. Ha valami, akkor még dühösebbnek tűnt, mint korábban. Christian látta, hogy Raphael keze a nő combjának hátsó részét simogatja egy egyszerre birtokló és megnyugtató mozdulattal. Bár úgy tűnt, a gesztus nem hűtötte le jobban a nő haragját, mint Christian magyarázata. A nő ugyanolyan vad volt, mint amilyennek a pletykák lefestették.

– Akkor miért vagy itt? – kérdezte Raphael.

– Ahogy mondtam, uram, nem értettem egyet Mathilde stratégiájával. Sürgettem, hogy gondolja át, de elvakította az Ön iránt érzett gyűlölet.

Raphael olyan pillantást vetett rá, amely azt mondta, Térj a lényegre!

– Mint tudja, Anthony lemondani szándékozik annak javára, aki megnyeri a területi kihívást. Versenyezni szeretnék, és ehhez az engedélyét kérem.

Raphael lehajtotta a fejét, és a félig lehunyt szemhéja alól bámult rá. – Nincs szükséged az engedélyemre. Nem én uralkodom Délen.

– Névleg nem, uram. És nem akarok tiszteletlen lenni sem Önnel, sem Anthonyval szemben, de mindenki tudja, hogy az Ön hatalma tartja össze Délt.

Dühös válaszra készült, de Raphael ehelyett enyhén szórakozottnak tűnt. – Feltételezve, hogy ez igaz... miért adnám meg ezt az áldást, amit kérsz? Mit nyerek vele? Elvégre az ellenségem gyermeke vagy. A nagyon is halott ellenségemé.

– Én csak tisztességesen akarok versenyezni, uram, ahogy a vámpírok teszik ezt évszázadok óta. – Céltudatosan Raphael kemény, csillogó szemébe nézett. – Ami pedig azt illeti, hogy mit nyerhet... ha én győzök, egy erőteljes szövetségesre tesz szert a háborúban, amelyről mindannyian tudjuk, hogy közeleg. Mathilde halott. De Hubert nem, és Berkhard sem. És vannak mások is.

Raphael tekintete kiélesedett. – És mivel ilyen szilárd szövetséges vagy, természetesen mindent meg akarsz majd osztani a terveikről, amit csak tudsz.

Christian egy pillanatig hallgatott. Szándékában állt megosztani, amit tudott, de csak azután, hogy Dél ura lett, amikor valójában szövetségesek lettek. Ha most azonnal elmondana mindent Raphaelnek, amit tud, a nyugati lord egyszerűen dönthetne úgy, hogy megöli, mielőtt még távozhatna ma este. Ha elmondaná neki, az a bizalom megnyilvánulása lenne, amit nem könnyű megszerezni a hatalmas vámpírok világában.

– A bizalom nem mindennapi fizetőeszköz a mi világunkban – mondta Christian.

– És mégis, valahol el kell kezdenünk – válaszolta Raphael.

Furcsa módon, ha Mathilde lett volna az íróasztal másik oldalán, soha nem gondolt volna arra, hogy átadja, amit tud. Addig nem, amíg el nem éri a saját célját, hogy uralkodjon Délen, és nem áll mögötte egy terület hatalma. De Raphaelnek tisztességes híre volt a saját népe körében, és igaza volt... ha szövetségesek akartak lenni, valahol el kellett kezdeniük.

– Szívesen elmondanám, amit tudok, a köztünk lévő jóakarat gesztusaként.

Raphael egy pillantást váltott a két vámpírtanácsadójával, de Leighton volt az, aki megszólalt. – Mi történt a teremtőd iránti dicsőített kötelességeddel? – gúnyolódott.

– Mathilde meghalt, hölgyem – mondta Christian szelíden. – És a szövetségeseinek nem tartozom semmivel. A sorsom most már csak az enyém. – De visszavitte figyelmét Raphaelre, és így szólt: – Még egy dolog, uram!

Raphael kérdő pillantást vetett rá.

– El fogom hozni a hadnagyomat a területre. Nem én vagyok az egyetlen pályázó a déli területre, és azt akarom, hogy valaki hűséges legyen a hátam mögött.

– Hol van most? – kérdezte Juro, most először szólalva meg.

Christian a nagydarab vámpírra nézett. – Mexikóban – mondta, és hagyta, hogy látszódjon a szórakozottsága. – A nemrég elhunyt Enrique nagyon nagylelkűen fogadta Mathilde-ot és a szövetségeseit. Kétlem, hogy még Vincent is felfogta volna, hány európai vámpír kóborol a területén.

Raphael a homlokát ráncolta. – Rendben van! Hozd be a hadnagyodat! Beszélek Anthonyval, és Vincenttel is. Arra számítok, hogy legalábbis Vincent előbb-utóbb közvetlenül veled akar majd beszélni, de kezdheted ma este azzal, hogy tájékoztatod az embereimet mindenről, amit tudsz a kollégáid kontinenssel kapcsolatos terveiről.

Christian enyhén elmosolyodott, hogy leplezze az ingerültséget, amit érzett. – Tisztelettel, uram, ők nem a kollégáim, és soha nem is voltak azok!

Ezután nem volt oka arra, hogy elidőzzön. És mivel senki sem kínálta hellyel, még mindig állt, ami megkönnyítette a távozását. Tekintete végigsiklott a vámpírlord még mindig dühös párján, és megpihent Raphaelen.

– Uram! – mondta.

Raphael szinte észrevétlenül biccentett neki, de Christian úgy gondolta, hogy ez minden, amit kaphat. Így hát ugyanezt tette, aztán megfordult, és kisétált a szobából, élesen tudatában annak, hogy Juro fölé tornyosul mögötte.

– A konferenciatermet használjuk – mondta Juro, egy balra lévő nyitott, kétszárnyas ajtóra irányítva a figyelmét. Christian bekanyarodott a kijelölt helyiségbe, éppen akkor, amikor Jared kilépett Raphael irodájából, és elindult felé. Eddig a látogatás olyan jól sikerült, ahogy Christian remélhette, de mégis felbosszantotta. Nem ő volt az ellenségük, bár könnyen lehetett volna az. Ha ő horgonyozta volna le azt az átkozott hatalmi kört, ahogy Mathilde akarta, akkor nem omlott volna össze ilyen könnyen, és talán nem is omlott volna össze. Barázdák mélyedtek a homlokára a gondolatra, és mentálisan feljegyezte, hogy valahogy kideríti, mi romlott el Hawaiin. Nem siratta a sikertelenségét, de... tanulságos lenne megismerni a részleteket. Soha nem lehetett tudni, mikor jönnek jól a homályos információmorzsák. Elvégre ő egy vámpírlord volt. Vagy hamarosan az lesz. Még csak fel sem merült benne a lehetőség, hogy elbukik Délen. Ez nem fog megtörténni.

Odasétált a tárgyalóterem távoli ablakához. Ugyanolyan látványos volt a kilátás, mint Raphael irodájából, bár kevésbé drámai – itt nem voltak padlótól a mennyezetig érő ablakok. Háttal az ablakoknak, csendben figyelte, ahogy Jared és Juro mozognak a szobában. Mindketten erőteljes vámpírok voltak, és rendkívül magabiztosnak tűntek, hogy ők irányítanak.

Ugyanakkor, Christian még mindig rejtegette a valódi erejét. Több mint 230 éves volt, és erősebb, mint bármelyik a kettő közül. És belefáradt abba, hogy másodrendű állampolgárként kezelik.

Nem mozdult el onnan, ahol állt, nem tett nagy gesztusokat, nem hívta fel a figyelmet arra, amit csinál. Egyszerűen csak mosolyogva nézett kettejük közé, majd lassan ízelítőt adott valódi erejéből. Nem egyszerre – ez talán nyugtalanította volna Raphaelt –, és nem is az ereje teljes mértékét. Egy okos vámpír csak harcban mutatta meg a teljes erejét. Mindig jobb volt az ellenséget bizonytalanságban tartani.

De eleget mutatott ahhoz, hogy Juro és Jared pontosan tudják, kivel van dolguk. Tanulmányozta az arcukat, ahogy befogadták az igazságot. Jól el tudták rejteni a reakcióikat, de Christian észrevette, ahogy Jared szeme kissé kitágult, ahogy Juro finoman elmozdult, mintha támadásra készülne.

– Nyugalom, uraim – mondta. – Most már szövetségesek vagyunk, nem igaz?

Juro tekintete kissé összeszűkült. – Jóban-rosszban – morogta.

Christian hagyta ezt néhány pillanatig a levegőben lógni, majd így szólt: – Az éjszaka nem tart örökké, és még hajnal előtt biztonságban ki akarok jutni Raphael területéről, még ha ez azt is jelenti, hogy egy repülőn kell aludnom innen Houstonig. De mivel mindannyian ilyen jó barátok vagyunk, talán egyszerűen összefoglalhatom az információkat, aztán elküldhetem nektek e-mailben a részleteket.

Juro egy horkantással közölte a véleményét a barátságukról, de Christian csak mosolygott.

– A legfontosabb dolog, amit Hubert-ről tudnotok kell – mondta nekik –, az a vámpírokból álló hadsereg, amit Mexikóban épít.

Ez felkeltette a figyelmüket.